Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Indiánok vallása

2011.01.02

E törzsi vallások mindegyike más és más helyi jegyekkel, jellegzetességekkel is rendelkezett, ám egy momentum valamennyi népcsoport közös sajátja volt: ez pedig a föld vallásos, mély tisztelete.
Az ősi indián szemlélet szerint a földet az embernek becsülnie, tisztelnie kell: a föld táplál és menedéket nyújt, így az cselekszik helyesen, aki szoros közösségben, kölcsönösségben él együtt a földdel, nem pedig csak kihasználja, kizsákmányolja azt, mint ahogy azt felfogásukban az újonnan érkezett idegen telepesek tették.



Törzsi vallások

Alapvetően igen élénk képzelőerőről tanúskodó, sokszínű, változatos hiedelemvilág jellemzi az indián népesség egészét, ugyanakkor az egyes helyi érvényű jellegzetességek mellet néhány általánosabb motívum jelenléte e térségben szintén adott. Lényegbeli megegyezéseket találhatunk a kultuszok jellegét, tárgyait és gyakorlatait tekintve; a továbbiakban viszont a közös alapok a helyi viszonyoknak megfelelően módosultak.

E téren befolyásoló erőként adódik az adott törzs sajátos életmódja (táplálékszerzés mikéntje, élettérkialakítása, stb.), továbbá társadalmi berendezkedésének fejlettségi foka, de például kereskedelmi vagy egyéb érintkezés révén szomszédos törzsek életvitelének egyes vonásai is hatást gyakorolhatnak egy népcsoport vallási életére és hiedelmeire sok más egyéb mellett.

Az amerikai őslakosság világszemléletét, szokásrendjét, életmódját és tárgyi emlékeit kutató szakemberek -antropológusok, régészek, kultúrtörténészek és valláskutatók -tulajdonképpen éppen az egyedi és az általánosan meghatározó kulturális jegyek feltárásával járulnak hozzá a törzsi vallások megismeréséhez is, ezáltal ugyanakkor fény derülhet általában is a vallás mibenlétére.

A természet szellemeinek tisztelete

Nagy vonalakban elmondható, hogy a kontinens törzsi vallásaiban mindig központi szerephez jut a természet vallásos tisztelete, amely a föld és táj elmélyült szeretete mellett megnyilvánulhat állatok, növények és egyéb, a környezetben fellelt jelenségek kultikus tiszteletében egyaránt. Ehhez kapcsolódik a szellemvilágba vetett hit,amely magját képezi e vallásoknak. Ebben a világszemléletben minden jelenségnek a fizikai megjelenésen túl van szelleme, amely az alak megsemmisülésével is tovább létezik (halhatatlanság), és valójában a vallásos tisztelet, a kultusz ehhez kötődik. A szellemvilág és az emberek világa között egy kiválasztott személy, vagyis a sámán közvetít, aki főként gyógyítással, jövőbelátással szolgálja közösségét, de alakjának általában is központi szerepe van a rítusok gyakorlásakor, ugyanis ezek a szellemekkel kapcsolatos ősi élményeken alapulnak. Az adott törzs mítoszait, önmeghatározását és hovatartozás-tudatát is éppen egy-egy ilyen kultusz szolgáltatja.

A kultuszt és gyakorlatát leginkább az élelemszerzés módja határozta meg. Az Észak-Amerika belső vidékein élő nomád, főként gyűjtögetéssel és vadászattal élelmet szerző csoportok vallásaiban például a gyakran mostoha, kiszámíthatatlan természeti körülmények a növények és az állatok tiszteletét hangsúlyozó világkép kialakulásához vezettek. Növények begyűjtésekor imádkoztak azok szellemeihez, valamint apró gyöngyöt temettek az egy-egy gyökér kitépésekor keletkezett lyukakba. Vadászatot követően a megölt állat egyes testrészeit eltemették, és közben imádkoztak annak szelleméhez, hogy kiengesztelődését elnyerve biztosítható legyen a következő vadászat sikere is. Gyakran a gyógyítás erejét szintén az állatok szellemeitől származtatták, de állatokról neveztek el csillagképeket, valamint a térség mitológiája is bővelkedik állatokra és növényekre utaló mozzanatokban: lényegében a világ teremtését, a természeti rend és az emberi szokásjog kialakulását mind-mind állatok régmúltbeli cselekedeteivel magyarázták.

 

indian-lany.jpeg



Másutt meg éppen a halászatot biztosító folyó, vagy tengerpart kultusza alakult ki, megint máshol pedig a termőföld hangsúlyos tisztelete, amennyiben az adott törzs életmódjában a földművelés volt a meghatározó.

Rítus és megújulás

Igen hasonló volt a szertartások éves rendje is. Mindenhol találhatunk az életút fordulópontjaihoz - születéshez, felserdüléshez, párválasztáshoz, öregséghez, halálhoz - kötődő rituális eseményeket, beavatási szertartásokat. Az előbbi szakrális események pedig még további (társadalmi, gazdasági, természeti természetmegújító, egyensúlyhelyreállító szerepű) elemekkel is kombinálódhattak.

A szertartások lényege tulajdonképpen minden esetben az volt, hogy átjáró nyíljon az emberek és a szellemek világa között. Mivel az indiánok számára valójában a vallási tevékenységek a lét minden más terével szorosan összefonódva jelentek meg (hasonlóan a művészethez), nem is választható igazán szét egy adott mozzanat és az ahhoz kötődő vallásos rítus.

Általánosan talán a különböző természeti elemekhez kapcsolódó szertartások lehettek a legmeghatározóbbak. Hangszerekkel kísért énekszó mellett (gyakran különböző állatmaszkokat viselő) táncosok a szellemek különféle cselekedeteit mutatták be, ezzel maguk is részesei lettek az adott ősi, mitikus eseménynek; egy-egy ilyen cselekmény újabb és újabb megjelenítésével tulajdonképpen folyamatosan megújították a fennálló világrendet, és biztosították az optimális egyensúly fenntartását, illetve visszaállítását, helyreállítását; végeredményében pedig ezen egyensúlyállapothoz kapcsolták a termékenységet, a vidék élelemgazdagságát, és az élet megszokott mederben való haladását, az életszakaszok megfelelően zajló, természetes menetét, amely szintén a szellemvilág segítségével, beavatási szertartások során valósult meg.

Közösségépítő szokások a fejlettebb kultúrákban

A társadalmilag összetettebben szerveződő, bonyolultabban rétegződő (állandó lakhelyen letelepedett, épp ezért is kifinomultabb közösségi szokásokkal rendelkező) törzseknél jelentős szerephez jutottak azok az ünnepek, szertartások, amelyek különböző törzsi és családi kapcsolatokat, közösségi viszonyokat voltak hivatottak egyrészt kialakítani, másrészt fenntartani, erősíteni.

Észak-Amerika északnyugati partvidékének népeinél volt például jellemző ilyen ünnep, amelyet ott ajándékosztó ünnepnek neveztek. Az eseménynek volt egy házigazdája, aki több közösségből is vendégeket hívott magához. Az összejövetelen étellel kínálta az egybegyűlteket, közben pedig ő maga bizonyos kiváltságokat élvezett: felvehette például ez alkalomból egy nem rég elhunyt hozzátartozója társadalmi címét, kiváltságát; mindez ünnepélyes formában került kinyilvánításra; az ünnep végén pedig ajándékokat is kaptak a vendégek a házigazdától, amit elfogadva kifejezték, hogy elismerik a házigazda jogait. Lényegileg ezzel a tanúskodással helyettesítettek minden közokiratot, az esemény szájhagyomány útján lett a közös emlékezet részévé.

 



A hagyományozás

Ezekre a közösségekre legtöbbször nem volt jellemző az írásbeliség (eltekintve kevés képírásos kultúrától), így a vallásos mítoszoknak ugyanúgy nem maradhatott fenn írásos emléke, akár például a társadalmi-történelmi eseményeknek. A törzsi vallások nem rendelkeztek szent iratokkal; így viszont annál nagyobb jelentősége volt az élőszóban való hagyományozásnak. A törzs idősebb tagjai elénekelték, esetleg el is játszották az ősi mitológia történeteit a fiatalabbaknak. Ez azonban sokkal több volt egyszerű mesélésnél: egy-egy ilyen alkalommal jelenvalóvá vált az adott nép gondolatvilágának egésze; az átélhetőség révén a fiatalok ezekből a történetekből is sajátították el a közösségi élet helyes módját, fogásait, valamint a közösségi emlékezet meghatározó elemeit.

 

 

indianok.jpeg